A NÉZŐPONT MAKACS? vagy ÉN?

A NÉZŐPONT MAKACS?

A legtöbb nézőpont, amitől úgy tűnik, hogy nem tudunk megszabadulni, nem azért olyan "makacs", mert annyira igaz nekünk. Nem azért nem mozdul, mert annyira a miénk, és olyan mélyen gyökerezik már a világunkban, hogy képtelenség onnan kigyomlálni.

Bizonyos értelemben éppen ellenkezőleg.

A nézőpont nem makacs. A nézőpontnak nincs nézőpontja.

Van náhány dolog, ami előidézheti, hogy mozdíthatatlannak TŰNIK. Olyan választások, amire általában nem vagyunk éberek. (Amíg egyszer csak a tudatosság zseblámpája be nem világít ezekre a helyekre is.)

Az egyik ilyen választásunk, hogy még ha semmi köze nincs is hozzánk, nem releváns számunkra, sőt, SEMMI ÉRTELME NINCS SZÁMUNKRA, akkor is bizonygatjuk, hogy van.

Különböző okból bizonygatjuk.

Sok esetben azért, mert olyan emberektől tanultuk, akiknek meg akarunk felelni. Nem is vesszük észre, hogy felnőtt emberként olyan dolgok miatt megy fel bennünk a pumpa, amikbe, ha jobban belegondolnánk, nem is értenénk, hogy mi a problémánk. Vagy talán bele is gondolunk, és nem értjük.

Leeszi a gyerek a ruháját, és hirtelen felébred bennünk a folt- és koszrendőrség. Szeretnénk, ha nem így lenne, de mintha nem tudnánk abbahagyni a reakciót, amit kivált belőlünk.

Megjelenik az életünkben egy kellemes és számunkra vonzó lehetőség, és felmegy bennünk a feltétel nélküli pumpa: BIZTOS, hogy ennyit én nem költök erre/magamra. Nem az a probléma, hogy nem választjuk, hanem, hogy "nincs más lehetőségünk", mint visszautasítani ezt a lehetőséget, mivel nem férünk hozzá a "nekünk ez nem jár, csak arra költünk, amire muszáj és csak a minimumot" nézőponton kívüli univerzumhoz. Vagy bármilyen más nézőponton kívüli univerzumhoz.

Anyu vagy apu (vagy valaki más, akire felnéztünk), tudtán kívül és kérdés nélkül, ha elég markánsan bírált valamit, anélkül válunk a nézőpontot védelmező rendőrséggé, hogy tudnánk róla. És olyan komolyan vesszük a feladatot, hogy még ha szeretnénk is kérdést feltenni, olyan, mintha nem tudnánk.

Az is előfordul, hogy azért bizonygatjuk a nézőpontot, mert (öntudatlanul) azt tűztük ki célul, hogy beilleszkedjünk, vagy tartozzunk valahová. Azok az "enyéim", akikkel közösek az ítéleteink. Az odatartozás vágya, és az az elképzelés, hogy az ítéleteken keresztül lehet egymáshoz kapcsolódni, olyan erős tud lenni, hogy csak addig vagyunk hajlandóak nyújtózkodni, ameddig a nézőpontunk takarója elér. És ez még akkor is így van, ha az ítélkezés nem köt össze, valójában valójában éppen ezzel teremtjük meg az elkülönülést.

Vagy szimplán azért bizonygatjuk, magunkról van egy ítéletünk, és ezt szeretnénk eltitkolni. Nem tartjuk magunkat elég jó, kedves, törődő embernek, pedig szeretnénk azok lenni és annak látszani.

A bizonygatás forrása az elismerés hiánya. Amit elismerek, azt nem szükséges bizonygatni.

Ezért aztán, ha azon kapod magad, hogy bizonygatsz, érdemes hátralépni egyet, és megkérdezni, mit ismerhetsz el, amit eddig nem voltál képes és/vagy hajlandó?

Mennyi fix nézőpont alakítja az életedet, aminek semmi köze hozzád?

Sőt, talán semmi értelme nincs számodra, sosem volt, mégis a rendőrségévé váltál?

Békési Veronika

Mindent, amit azért tettél, hogy bizonyítsd, helyesek az ítéleteid, hajlandó vagy elpusztítani és nemteremtetté tenni?

A nézőpont nem ragaszkodik.

Mi igen.

Mindaddig, amíg mást nem választunk.

Több tudatosság, több választás, öröm, könnyedség, ragyogás.

Mi az a kérdés, ami lehetsz túl minden helyességen és helytelenségen?